Aki egyszer az őzek hangját hallja...

tegnap egész este úton hazafelé tapogattam a számat, mert olyan hihetetlen volt, hogy ez megint megtörtént.

beszélem-e a szerelem nyelvét vagy már csak a magamét, esetleg a lengyelt, francát? leginkább angolul beszélek már csak és nemzetközien fejezem ki magam, hogy a hülye is megértse mit akarok, az is, aki nem magyar vagy aki még csak nem is ember.
parancsokat osztogatok magamnak és igyekszem cserben hagyni azokat az álmokat, amik csak lángolnak és hamar kiégnek. így van ez rendjén, mert felnőtt, mert érett csak persze közben elveszik valami jó is, de ez is jó. végképp jó, mivel most sikeres meg eredményes vagyok és hasonló is ahhoz az önmagamhoz, amilyet anyám képzelt nekem vagy én magamnak, nem igazán emlékszem már erre.
szép ruhában járok a hajam meg hosszú és legszívesebben ollóval esnék neki, csak ne lennék már ilyen szép végre, csak lennék egy kicsit sebzett meg összetört és nem ilyen határozott és kiegyensúlyozott.
a körmöm szép és tiszta, a jövőm pedig fényes és én ott vagyok benne, mint aki pontosan tudja, hogy ez mennyit ér és mihez kell vele kezdeni. 
bevalljam őszintén? hiányoznak a bizonytalan kamasz évek.
a problémák.
utálok a semmin problémázni, méltatlan hozzám és most mégis ráfanyalodom, mert nincs meg az az igazi vaskos probléma, ami hosszan nyomja a szívem és úgy érzem alatta összeroppanok.
hiányzik egy társ, aki okot ad a problémára és hagyja, hogy kiüvöltsem magam az arcába, hogy Te, Te rohadék, hozzád beszélek! Baszd meg magad, jó?! Akkor menj, menj a picsába és kész! Nem érdekel. Hagyjál. Faszfej.
ja,mert most ragyogok. aki rám néz azt mondja: Ez ragyog! Csak nem szerelmes? ja persze, faszt. 

mindenki könyvet ír. én is írhatnék egy könyvet arról, hogy milyen unalmas, amikor minden rendben van és a lélek etrópiára való törekvése hogyan pusztít el bennünket. arról, hogy vágyjuk és akarjuk a rosszat, hogy a természetünk ilyen szar és a harmónia egy természetellenes állapot.
írhatnék mindenféle filozófikus szöveget arról, hogy ez hogyan kapcsolahtó össze a társadalmunk problémáival és ennek mi köze a feminizmushoz.
mintha feminista és melegjogi aktivista is csak azért lennék, hogy keressem a bajt.
pedig maradhatnék kussban és mondhatnám, hogy az arab nőknek százszor rosszabb és én tulajdonképpen itt minek is panaszkodom, na fiúk, ki kér egy sört?

nem mondom. hitem van a problémákban. abban, hogy keresni kell a csomókat, amiket fel kell oldanunk vagy megpróbálnunk, hogy utána sírhassunk a saját bukásunkon. az ember rosszabb, mint egy kutya. alig tanul valamiből és azt se rendesen. csak a falkeménységű problémák tanítanak minket, mikor egész testsúlyunkkal rohanunk nekik és azok dobnak vissza úgy, hogy a vakolat is épp csak megmoccant.
ez a sorsunk. bukásra vagyunk ítélve, mint faj, mint szervezet és bukásra ítéljük magunkkal a bolygót. mint a fuldokló, aki magával rántja azt, aki menteni próbálja.
néha cselekszünk jókat és ez épp elég arra, hogy életben maradjunk. a belső lélek számlája lenullázódik és kezdhetjük tiszta lappal. vannak emberek, akik olyan jók, hogy még másokat is tisztára tudnak mosni.

mikor arra gondolok, hogy miylen ember vagyok, akkor leginkább azt gondolom, hogy olyan, mint a legtöbben. kicsit hazug, kicsit képmutató és csak kicsit jólelkű. és kicsit sokat beszélek.

hiába beszélünk magyarul, ő csak lengyelül tudja mondani az igazat. várom, hogy lássam a szemében, mi történik belül.

rég jártam itt, mert máshol jártam meg másokkal meg mindenkikkel és igazából minden megváltozott.
ahelyett, hogy a magam szokványos módján elhúztam volna a picsába, mikor baj van és összecsomagoltam volna, készülve egy nagy útra, hazaköltöztem. nyár végéig hazaköltöztem, hogy a családot támogassam, amiben csak lehet és ne engedjem anyámat át semmiféle magánynak és kétségbeesésnek.
a dolgok javulnak. valahogy, valamerre.
a kertben rigók vannak.
nyuszi, a macska, békésen alszik az ágyban.
a fogason egy idegen fiú kabátja és várom, mikor jelentkezik érte.
bár őszintén szólva olyan volt a tegnap előtt este, mint egy harsány, csattanós pofon, ami felébreszt az álomból. a fülembe súgta, hogy nulla, aztán felszálltam a hévre és amikor hazaértem, akkor fogtam fel, hogy mi még találkozni fogunk és az is lehet, hogy jó lesz, de bizalomgerjesztő mosolyok közt fel se tűnt, csak az, hogy néz, meg hogy nincs nála a gitárja.
persze a szokásos ütemes kattogás az agyamban: nem fog menni, nem fog menni, nem fog menni. mert nem megy, mert én utálom a pasikat, csalódtam az összes férfiban, aki az életem része volt. normális férfi nincs. már ha apámra gondolok, az is milyen volt már, meg áki is és különben is. mészi volt a legnormálisabb, na de azért ő is. szóval elég gáz. biztos ő is gáz. vagy én vagyok gáz.
de ha a férfiak olyanok, mint a nők és vannak norális nők...akkor vannak normális férfiak? logikus. ő meg matematikus. meg fogja érteni ezt a levezetést. bár elkezdhetnénk a levelezést, ha már a számcsere megtörtént lacin keresztül.
mindent összefoglalva aznap úgy mentem el kocsmázni, hogy ment a hasam és nagyon az utolsó utáni pillanatban akartam lemondani, de úgy éreztem, tartozom ennyivel lacinak meg csabának, hogy legalább találkozzunk már. adjak valami életjelet: létezem, nem haltam meg. nehéz itthon, de meg vagyunk, leszünk. amint vége lesz a bizonytalanságnak, minden jobb lesz. és még vandának is elújságoltam, hogy mennyire ki vagyok és egyszerűen nem bírok ránézni egy férfira sem, mert az jut eszembe, hogy ketten vagyunk anyámmal és egymásra kell vigyáznunk. 
majd jön egy srác, az, amelyik jól énekel, hja, emlékszem, párszor láttam. őt még megvárom és akkor elindulok haza...

ma minden ismerősömet, akik közel állnak hozzám, tájékoztattam a dologról. anyám férjét a wellness központból, ahol gyakori vendég nemrég a mentők vitték el rendőri kísérettel, mert magától nem volt hajlandó beszállni a kocsiba. anyámat hívta a hely vezetője, mert jóbarátunk és kérdezte, hogy mit tegyen, mert zaklatja a személyzetet és agresszív, akkor mondott anyám áment arra, hogy kihívjanak a helyszínre valami segítséget.
másodszor maradok emiatt az ember miatt teljesen magamra egy ilyen szar helyzetben az otthonomban. anyám és az unokatetsvérem remélem lassan hazafelé tartanak.
ahogy itthon takarítottam, voltam, éltem, megtaláltam még pár nyomát a betegségének. az egyik vécébe betett két folyamatosan égő zseblámpát és egy karácsonyfaégősort, ami szintén be volt kapcsolva, továbbá legalább 6-8 darab vécéillatosító zselét nyomott a vécébe és két kis illatosító fiolát is elhelyezett.
a bólé, amit 24 órája kevert még mindig ott áll az asztalon, senki nem ivott belőle.
az anyámmal közös irdosájukból kiszerelt pár töltőt és elrejtette valahova.
a telefontoltőket kábelestül, tartóstul átszerelte egy polcra, ahol kb elérhetetlen.
a hűtőben katonás rend van, a tejtermékek egy polcra vannak helyezve, a káposztát pedig kint felejtettük a treaszon.

most telefonáltam anyámmal, hogy bediktáljam a gyógyszerek nevét és hogy hány miligrammosak. még mindig a kórházban vannak ezek szerint.
valahogy nem érzem sok barátom részéről a komolyságot, hogy tényleg megértenék, hogy mi a francon megyek ilyenkor keresztül. ilyenkor kicsit utálom, hogy a baráti köröm nem csupa sorstársból áll.
hogy miért írok ennyit? mert beszélnem kell. beszélnem kell, hogy egyáltalán felfogjam, hogy éppen most hol vagyok és mit csinálok és az csak a következő lépés, hogy arra gondoljak, hogy mi lesz ebből, ha rendszeressé válik esetleg a gyógyszerkihagyogatás. 
persze vannak, akik szerint ezt is túlreagálom, mint annyi minden mást. kívánom nekik, hogy tartózkodjanak csak egyetlen napig egy félig beszámítható 13o kilós férfival egy lakásban és abban a tudatban, hogy tőle függ az anyagi ellátásuk és az édesanyjuk boldogsága. ugye mennyivel másabb így a helyzet egy 5o kilós, huszonéves lány szemével?

a film is valóság, akár az álmod. az élet szív és kés egy szín alatt.
jancsó miklós

most elment itthonról, de valahol úgy érzem, nem is fog már nagyon többet hazajönni. beáztatta az összes gyümölcsöt vízbe és most vödör vizekben áznak a meggyek, eprek, barackok. azt mondja, hogy a rohadt gyümölcsöknek a víztől visszaépülnek az elrothadt részei, csak mellé kell tenni a vízbe egy egészségeset. az egész lakásban kistányérokban lubickol minden retek és paprika.
lassan rothadnak meg a vízben és a muslincák is rájárnak. ha anyám leönti róla a vizet, ő újra megereszti a csapot és kezdődik előről. 
valamiért éjjel még bólét is kevert.
anyám elaludt odakint a kertben én pedig reggelit csináltam, megetettem és most bejöttem. fáradt vagyok. hullafáradt. tegnap éjjel elsírtam magam, mert nem tudtam elhinni, hogy ez már mindig így lesz. aztán persze abbahagytam. anyám féjre megőrült. nem normális. azt mondtam, hogy szeretném, ha elválna. azt mondta, hogy ma életében először komolyan elgondolkodott ezen. és azt is, hogy három házasságából, három kudarc, nem kellett volna elválni zolitól.
olyan nagy forróság is van kint hirtelen, de fátyolos közben az ég. mintha a lassú halála jönne valaminek és remélem hamar suhan át testünkön a remegés. 
úgy érzem magam, mint aznap, amikor apám elköltözött otthonról és én becsomagoltam neki az egyik plüssállat családom, hogy vigye magával. így vagyok itt most ketten anyámmal. várom, hogy valaki végre elmenjen tőlünk, hogy mind megkönnyebbüljünk. 

anyám férje nem szedi a gyógyszereit, ezért agresszív és katonás rendet tart itthon, kifordult magából és elkezdtem félni, úgyhogy úgy döntöttem, amíg ez nem változik, elköltözöm a barátaimhoz egy hátizsákkal. anyám azt mondta, hogy nem kell itthon maradnom, de ne féljek tőle, nem fog bántani.
fél éve ugyanezt megcsinálta velünk, csak akkor az összes gyógyszerrel leállt és ezért munkaképtelen volt, úgyhogy anyám tartott el minket. egy hónapja jött rendbe és már megint leállt az egyik bogyóval. néha azt mondom magamban, hogy istenem, legalább egy normális emberhez ment volna feleségül anyám, akkor legalább úgy érezném, hogy megérte ez a sok szar.
éjjel nem mertem aludni, hallottam a léptelit, ahogy véletlnül összetörte a villanyt és szerelte fel a másikat. félálomban arról képzelegtem, hogy ha bejön és bántani akar, hogyan fogom megvédeni magam. persze ez köszönhető a diplomafilm témámnak is, aminek mostanában elég sokat járok utána. azt mondták nekem a nők, hogy nem szabad elhessegetni a rossz érzéseket. inkább meg kéne bízni bennük.
mindemellett nyilván életem csúcsélménye, hogy az apám, akit fél éve nem láttam, eljött magyarországra látogatóba egy hónapra és összesen csak négyszer találkoztunk, mert nem akart bejönni a belvárosba, bár tudta, hogy mindennap bent dolgozom este tízig és persze a telefont is csak akkor ismerte, amikor a mosógép garanciapapírja felől érdeklődött. este hat után én nem mehetek át. utána csak a szomszédok mehetnek át bulizni és én meg akkor elindulok haza. lassan azt érzem, hogy már nem is esik rosszul, csak megtörténik.
ezek után persze mátéval a cucccserét is csak annyival intéztem el: úgy lesz ahogy én akarom és fel nem jössz a lakásomra, mert semmi kedvem sem hozzád, sem a kötelező jópofizáshoz jelenleg.
a ma reggeli akció pedig az volt, hogy anyám megpróbálta a féjre kávéjába keverni a gyógyszerét, de lebukott és azóta nem fogad el tőlünk semmit. azt mondta anyám, hogy ma megy és a nevemre íratja az egyik lakást amiben pedig most vagyunk, azt a saját nevére és holnap viszi orvoshoz. ha továbbra sem hajlandó beszedni a gyógyszereit, elválik. de azért mielőtt elindult volna, még kétségbeesetten visszafordult az ajtóban és ezt kérdezte: de most akkor mit csináljak? dobjam ki?

kinek mondhatom el, mi fáj hazafele menet?
ahogy ing lóg rajta és fázik belül,
érintésétől roppanok össze.
ki mondja meg, hogy vizelettel higított-e a bűntudatom
vagy csak mártírkodom a saját magamnak emelt oltáron?
hogy hulljak alá és vesszek el benne, mint mélyen a mélyen ringó?
dobjatok le, mintha magam semmi lennék
és a víz lenne a mindenség.
hagyjatok benne szétfosztani kergető álmokban,
visszatérő éjekben.
hagyjatok, hagyjatok magamra vele.
hogy ketten fehér belsőszobám fessük feketére,
mert minden nap emlékezni akarok:
magam vagyok a bűn,
ha magamat bűnössé teszem.

olvasom és sírok. belül ordítok a fájdalomtól és vergődöm. előveszem a kisgyermek énemet és látom, őrjöng a lázas, égető szúrásoktól.
találkozni akarok vele és simogatni a sebeit, a haját és kitapintani a hiányzó csomókat. hangját hallgatni újra és újra és az arcán lévő könnyeket törölgetni kigőzölt törülközővel. azt mondja, jól van, mert az úr szólítgatja, vezeti és élteti. hiszek neki. isten szele szárítja a könnyeket.

az új filmem nőkről szól, akiket kisgyermekként szexuálisan zaklattak a családtagjaik és ennek okán kerestem fel nőket, akik hajlandóak beszélni. beszélni magukról, az elkövetőről, a szexről és a jelenlegi párkapcsolataikról.
várom, hogy velük szemben ülve halljam a hangjukat és a szemükbe nézzek, ahogy beszélnek róla.
hogy hogyan lesz ebből film? mit akarok ezzel mondani? és miért?
nem tudom, hogy egyáltalán lesz-e belőle film. remélem igen.
el akarom mondani, hogy fáj. nekem fáj, belül. és nekik. és azt akarom, hogy kicsit fájjon mindenkinek. legalább akkor egyszer. hogy egy pillanatra mindenki érezzen együtt az olyan annácskákkal, mint amilyen én vagyok.
legyen mindenki annácska. csak egy pár órára. vagy márti. vagy zsuzsi.
fájjon és oldozzon fel a jóisten.